Szezonális akció Ruszlán és Ludmíla

Annak, aki még sohase hallott róla, leginkább azt mondhatom: olyan a Ruszlán és Ludmíla az orosz irodalomban, mint a János Vitéz a miénkben. Valójában a két mű egészen más: Petőfié érettebb, népiessége eredetibb, Puskinéban sok a kísérletszerű kiforratlanság. Mégis hasonlít egymáshoz a két elbeszélőköltemény, nemcsak az egyaránt használt meseszerű téma, hanem hatásuk, korszakformáló jelentőségük miatt is. Az avult klasszicizmus mértékül tartogató kritikusok épp oly hatalmasan fölháborodtak a Ruszlán és Ludmíla olvasásakor Oroszországban, mint az „Almanach líra” hívei nálunk a János Vitéz megjelenésekor. Ismerősek a hangok, amelyek a fiatal szerzőt az orosz költészet lezüllesztésével, az irodalmi erkölcsök megrontásával vádolják; ismerős az egyik névtelen bíráló egekre kiáltó botránkozása: mit szólnának ahhoz, „ha egy moszkvai nemes társaságba valami úton-módon befurakodnék egy szakállas, parasztgúnyás, bocskoros vendég és hangosan elkiáltaná:
– Jó egészséget, fiúk! – Vajon örülnének-e neki?”