Vácott voltam Afrikában Vásárlói kedvenc

Egy vállalkozás nehézségei
Kazinczy Ferenc három évtizeddel élte túl szabadulását, de az utolsó időszakában írt börtönmemoárját nem tudta megjelentetni.
Az „56-osok” egy kicsit szerencsésebbek voltak – a nyolcvanas esztendők vége felé egymás után láttak napvilágot előbb a külföldön publikált, aztán már a hazai emlékiratok is. Két és fél évtizeddel szabadulásom után magam is közölgettem idevágó emlékeimből. Elsősorban a Tekintet szerkesztőjének Ördögh Szilveszternek köszönhetően, aki még Kádár János főtitkársága idején „rendelte meg” nálam a Hungaricus-história című terjedelmes memoárt, mely 1988-ban meg is jelent, s követték más kiegészítő írások is.
A következő sorozatot Rédey Pál kezdeményezte, szokatlan módon egy tájvédelmi folyóiratban, a Dunakanyarban azzal az ürüggyel, hogy a váci börtön is ama tájon épült fel. Felhasználva ezeket az „előmunkálatokat”, s egyéb cikkeimet, összeállítottam én is egy szándékosan rövidre fogott emlékiratot. Tapasztaltam, hogy a maradék olvasó közönségnek nagyjából lecsillapult már idevágó kíváncsisága, de azzal áltatom magam, hogy néhány mozzanattal ki tudom egészíteni sorstársaim memoárjait. Főleg azért, mert a kilencvenes évek elején hozzájuthattam némely, nem közismert hivatalos iratokhoz is. Bátorkodtam erre az összefogalalásra azért is, mert a mi két csoportban elítélt társaságunk jellegzetesen a forradalom leverése utáni tiltakozó mozgalomnak egyik sajátos típusát testesítte meg.